Kategória: 
Sztori
A tartalom médiuma: 
Írás
A tartalom médiuma: 
Kép
Kép típusa: 
Fotó
Mikor játszódik a történetem?: 
2010

2010. Január 15. Életút interjú
Szereplők:
Kende Tamás (K.T)
Höflinger Lajosné Edit néni (E)

2010. Január 15. Életút interjú

Szereplők:      Kende Tamás (K.T)

                        Höflinger Lajosné Edit néni (E)

K.T.:Edit néni, drága, 2010. január 15-e, Szentendrén ülünk Höflinger Lajosnénál s itt van előttem egy papír, amit  1942. február 21-én adtak ki, és ez egy igazolvány, ami származási igazolvány, felolvasom Edit néni.

E: Nekem származási?

KT: Nem, nem, nem, majd felolvasom Edit néni.

E: Ja, a Lalié, nem?

KT: Igen. Az Igazoló Bizottság megállapítása szerint Höflinger Lajos karpaszományos honvéd, aki 1918. év január 11-én Höflinger Gizella szülőtől Budapest helységben született, apja, apai nagyszülei és anyai nagyapja ismeretlen, egyébként anyai nagyanyjáig bezárólag tiszta keresztény származású. Az 1939. évi IV.törvénycikkely (E: Hogy kell röhögnöm rajta) 1.§. értelmében zsidónak nem tekintendő. Zalaegerszeg, ’42. február 21-én.

E: Igen, mert Muraszombatba vitték katonának. Tehát a József nádorba hívták be, és ott kellett aztán a Krausz ügyvédnek működni, mert már nagyon szorongatták a Fischer nagyszülőknek a keresztlevelét, hát nem volt.

KT: Na most Edit néni, itt ez az irat azt mondja, hogy az apai ág ismeretlen. Az a tiszteletteljes kérésem Edit nénitől vagy Edit nénihez, hogy erről az apai ágról tessék nekünk mesélni, mert mégsem ismeretlen ez az apai ág. És miért kellett ezt ’42-ben ismeretlennek nyilvánítani?

E: Na akkor kezdem azzal, hogy mikor II. József császár, magyar kalapos király, aki több rendeletet hozott. A rossz rendelet az volt, hogy föloszlatta a katolikus rendeket, pedig hát a kultúrát terjesztették. Utána, hogy az országban rendet teremtsen, elrendelte a vezetéknév fölvételét és a Joakim bácsinak, az ükapának a családja a Bécs mellett a Duna parton éltek. Ők az egyszerű Fischer nevet vették föl. Nyilván, hogy mer hát a Duna part, tudja, az volt a lényeges. Fölvették, a következő rendelet az volt, hogy a zsidók szabadon költözhetnek és letelepedhetnek és vásárolhatnak és folytathatnak ipart. És akkor az ükapa népes családjával elhatározták, hogy Magyarországra átjönnek. És béreltek dereglyéket és a nagy népes számú, mer a Joakim bácsinak több fia volt, lánya is. Úgy, amilyen a patriarchális családban hogy szokott lenni. Hát fölmentek a dereg…, fölfértek a dereglyére és akkor elindultak a Dunán. Hát sok napon át jöttek és mikor Győrbe értek, látták, hogy sok vízimalom van a Dunán. És azt mondta a Joakim nagypa…,déd…, ükpapa, hogy hát jó lenne egy vízimalmot is venni. Hát volt elég pénzük, mer olyan szorgalmas nép volt és sokan voltak, bőven volt pénzük. És hát gondolták, hát mivel földeket is vesznek, meg hát, amerre mennek, ottan vannak, akik ugye termelnek is. És megindultak a dereglyék, utána, mivel megállapodott a Guth családdal, aki később, a lánya bekerült a családba, aki a dédmama lett, a Guth Hermina, de akkor még nem élt. Szóval megállapodtak és megvettek egy vízimalmot. És rajta volt a molnár meg a segédje. Azt meg, avval meg megállapodtak, hogy jön velük és szóval szerződést kötöttek. Örömmel jött az is, mer hát gondolta, hogy új vidéken, biztos, hogy  jó lesz ott is, mer ott sok malom volt Szentendrén, ez volt az első. Na és jöttek, jöttek, és amikor Pap-sziget után kilátszott Szentendre, akkor elhatározták, hogy itt maradnak, mer ők városban akarnak maradni. És a dereglyét a parthoz irányították és az asszonyok, gyerekek, azok rajta maradtak, meg a nagyon fiatalok és az idősebbek elmentek keresni, hogy vesznek házat. Hát ott állt, ott, ahol most a kompkikötő van, az a dunai átkelőhajó, ott, körülbelül,…….Igen, komp is meg ilyen kishajó átkelő is az…Szóval ott, ahol a kompkikötő meg a kishajó átkelő ma van, hát azelőtt másképp nézett ki, akkor fölmentek ottan, nem volt akkor még rév se, fölmásztak a dombon. Nem volt nagy, ilyen nagy töltés, de kisebb domb volt. Mer mindig kellett védeni Szentendrét a Dunától. Sokszor volt áradás. És akkor ott átmentek. Utcák nem voltak, csak ilyen közlekedő helyek. És megtalálták a mostani Bogdáni utca 32. házat. Amikor még se szám nem volt, se utca nem volt. És látták, hogy egy nagyon hosszú ház van ottan, és bementek az udvarra. Ott meg egy óriási nagy téglaépület volt, ami a hegynek volt építve. És gondolták, hogy mivel ipart is akarnak űzni, lakni is akar a sok család, hát, és előkerült egy férfi, megkérdezték, hogy kinek, ki a gazdája ennek. Hát mondta, hogy egy vendéglős, kocsmáros vendéglős és hát elvezette a Joakim bácsiékat a Huzsvikéknak a előde, a öreg, mer hát 1600-ba ők már jöttek, a törökök elől menekültek Szentendrére. És akkor, hát alkudozás után megállapodtak, hogy a hosszú házat is meg az udvarban lévő téglaépületet is megveszik, aminek a falaiba nagyon sok római kori jelzésű tégla is van. Hát, hogy mikor épült, azt pontosan nem tudom, de lényeg az, hogy emeletszint is volt. És alsó részen meg óriási pince bejárat volt. Hát bementek és jó messzire elmentek, ami ilyen boltíves téglával ki volt kövezve. Hát ezek a pincék, ami a 32. házból erre megy, meg a másik, hát erre is ment, az egyik, a mostani kultúrépületet hogy hívják? A művelődési ház alatt még egy kicsit tovább megy, ott, ahol egy autóparkoló van, és tőle balra van egy ilyen téglafal, és annak az oldalában van egy lejárat. Ez az ág ott ért véget, a másik ment tovább és elment a Ferences Gimnázium alá. De Szentendre tele van pincével, de az a két ág, és gondolták, hogy nekik ez is majd jó lesz. És Szentendre környékén annyi erdő van, hogy majd jó lesz egy ilyen fűrészüzemet létesíteni. És egy nagy malomkövet találtak is az udvaron. Ami aztán, mer úgyis hívják, hogy fűrészmalom. Malom. Malommal, hogy aztán a malomkő mivel ment, biztos, hogy nem villannyal, mer akkor még nem volt. És szóval megállapodtak, és másnap elmentek az elöljáróságra, és írásbeli szerződést kötöttek. Hát  természetesen németül, ami nekem nincs meg. Hát ilyen, hát majdnem 200 év ugye, mer 1700 végén jöttek, és 1800-ban már a Salamon már itt született.

KT: A Fischer Salamon.

E: Igen, aki a Lalinak a dédapja. A Joakim az ükapja. És, szóval, berendel…, mikor megállapodtak, hogy megveszik, a partról bejöttek a családok. És sok helyiség volt, meg még ott a téglaépület alatt is lehetett, de később persze ők jobban átalakították rendes lakássá. Hát nem olyan szép, nagy épület volt, ami most is megvan, de hát nem volt ilyen szép. Azt hosszú időn keresztül ők alakítgatták. Na, a dereglyét aztán, megmondták a dereglyésnek, hogy majd szétszedik, és kocsival visszaviszik. Mer fölfelé nem lehet dereglyézni, csak lefelé. Mer hát nem vették meg, csak bérelték és minek nekik, nem volt szükség. A malom meg ott maradt, aztán egy idő múlva, mikor már hát berendezkedtek, meg hát a környékbeli, aratás is volt, minden, és a környékbeli parasztok, svábok, szlávok meg szerbek, mer a Szentendre környékén akkor már nagyon sok föld volt, és, hát hozták a malomba a búzát is, meg minden, ami termett. És a malom őrölt, úgyhogy kifizetődő volt, hogy megvették. Másnap megkötötték a szerződést, és attól kezdve a Fischer családé volt egészen addig, amíg ’46-ba vagy ’47-be, nem tudom, amikor államosították. Az sose lett eladva, azt államosították. Úgyhogy kiment a kezükből. De nemcsak azt az egy házat vették meg. Ami mostani Dietz-ház, ennek a polgármesternek a szülei, meg dédszülei, úgy  hívják, hogy Dietz-ház, az emeletes, azt is megvették, mer hát elhatározták, hogy kereskedést nyitnak, és hát a tárolásnak az nagyon jó épület. Azon kívül még továbbmenve a mostani Bogdányi úton meg Szerb utcába, van ez az utolsó szerb templom, ami akkor volt. És mellette volt egy egyemeletes hosszú fehér épület, ami mellé később a Zsiga bácsi épített egy ilyen olaszos, boltíves, pincelejáró, tetején terasz volt, és az is a hegynek nyúlt. Ahol most van a Tabakos kereszt, az úgy lefelé, oda látni a terasz tetejére meg a ház tetejére. Szóval ott, ott, azt is megvették. Nem volt akkor olyan drága a ház, és hát, ha nem laktak benne és örült a tulajdonos, hogy hasznát veszik. Na azt is megvették. Időközbe ugye a Salamon fölnőtt és a szerb kocsmáros mondta, hogy mellette van a Dunaparton, ott, ahol a régi mozi volt meg van a Kékduna vendéglő, szóval azután még egy kicsit volt a vendéglő. Az már a mostani hajókikötővel sréhen van és volt egy üzlethelyiség és berendezték fűszerüzletnek. És rátérhetek a dédmamára?

KT: Edit néni, természetesen.

E: Jó, szóval. A az üzletet a Salamon dédpapa vezette, hát segédekkel ment, mert hát környékbeliek minden, ugye Izbégről, minden, nem sok bolt volt. Mindenki jött vásárolni, jól ment. És egy szép napon egy nagyon szép fiatalasszony egy kisgyerekkel beállított. Még mindig sírok, ha rágondolok, hogy szegény hogy járt. Szóval Lengyelországból menekült, mer a férjét egy pogromba agyonverték. És ő meg a kisfia úgy elbújtak, hogy nem találták meg, de ahogy tudtak, éjszaka leple alatt mindig jöttek, jöttek és gyalog elértek Szentendrére. És bement és mondta a Salamon dédpapának, hogy hát szeretne valahol szállást találni, mer hát már nagyon fáradtak, Lengyelországból jöttek ide és elmesélte. És a Salamon dédpapa becsukta az üzletet és mondta, hogy elviszi a szüleihöz. És átmentek a Bogdányi utcába. Hát mondom, hogy Bogdányi utca, hogy tudjam, de akkor nem volt neve, se száma. És akkor elmondta a szüleinek, hogy ezt a szegény asszonyt helyezzék el és a kisfiát is. Nahát el is helyezték, mer ők nagyon jószívűek voltak mindig. És telt-múlt az idő és megszerették egymást és összeházasodtak, ő lett a dédmama. És a kisfiút, soha nem tudta meg senki, hogy melyik fiú nem az ő, nem az ő fia. Aztán született utána a Fischer Lajos, a Lalinak a nagyapja. Aki aztán elvette a Guth Herminát Győrből. A nagymamát. Hát nagyon szép asszony, a fényképen is látja. Igen. De a Joakim ükapának, meg a Salamonnak is több gyereke volt, már, ugye később, de az ükapának a gyerekeitől van egy ág, aki aztán az unokatestvérek, testvérek és unokatestvérek. Szóval a Salamonnak a testvére, meg hát másik, szóval van neki több testvére, és azoknak leszármazottai. És a Fischer Lajos, aki a dédpapa volt, annak a testvérének született egy fia, és az is Fischer Lajos lett, aki később Fóti Lajosra változtatta a nevit, hogy ne legyen annyi. És a Lajos is Fischer Lajos lett, a Zsiga bácsinak a fia. És nagyon sok ágról, nagyon sok rokonról tudok még, szóval az volt az unokatestvérek közt a Hugó, a Fischer Hugó, aki szintén fölvett egy magyar nevet, csak elfelejtettem közbe. De egyszer az egyik újságba benne volt, hogy milyen neve és hát  szeretnének róla tudni, de hát én nem jelentkeztem, hogy tudom. Ez a nagykalapos nő, ez írta az újságba, hogy szeretné tudni, hogy mi lett a Hugóval. Hát én nem jelentkeztem, mindenkinek nem mondok mindent el. És szóval a Fischer Simon a belvárosban nyitott nagy textilkereskedést.

KT: Budapesten?

E: Budapesten, a IV. kerületben, akkor IV. volt, most az V. kerület. Vagy XIII.? Nem is tudom.

KT: V.

E: V., igen V., akkor IV. kerület. Fischer Simon. Akkor a örökbefogadott, a Salamon dédpapának az örökbefogadott fia, abból mérnök lett, aki a Erzsébet híd építésénél nagyon részt vett. Ez benne van a Jolán könyvébe is.

KT: De, ki ez a mérnök?

E: Hát az, az a dédmamának a Lengyelországból menekített fia.

KT: S hogy hívják?

E: Henrik. Henrik. Több Hen…,szóval itt, a családban sokszor ismétlődött a Lajos és a Henrik. És az egyik…Zsiga bácsi, ugye a Fischer Lajosnak a első fia és az unokatestvére volt a Fischer Zoltán, aki a Joakim bácsinak az unoka.., Fischer Zoltán, aki Amerikába ment el, de még mielőtt elment, a Huzsvig kocsmárosnak a feleségének a Margaretovics Nelkát elvette és a fénykép meg is van a Fischer Zoltánnak a hamvairól. Született két lányuk, aki közül  az idősebbik a Peggy, az mikor, a 60-as évekbe eljött és ki is mentünk, mer a Huzsvig családdal vonultak a a szerb temetőbe a szerb őseik sírjához, mer nagyon tartották, hogy ők Margarotovics meg Huzsvigok, igen és mentek.

KT: Hát ezek neves szentendrei szerb családok.

E: Igen, gazdagok. Hát a Huzsvig, ez is Huzsvig ház. Ez is a Huzsvig vendéglősnek az egyik háza, az egész, úgyhogy véletlen. De ami ott van a városházával szemben, az a szép nagy ház, hát az is. Ott laktak a végén, ott is haltak meg mind a ketten. És mikor, azt már mondtam egyszer, hogy mikor a Huzsvig nénivel találkoztam, akkor mindig úgy szeretettel, hogy gyere ide kis rokon, hát a Lali volt a rokon, én a mellékrokon, hát szóval behívott és akkor mutatta az öreg Huzsvignak, akié a kocsma volt, mondta, azt mondja, hogy itt van, azt mondja a Zoltánnak az unokahuga, a Zsigának a menye. Hát akkor már beteg volt az öreg Huzsvig, akkor már csak ült a fotelbe és bólogatott, de a felesége az nagyon élénk volt. És a Zsiga bácsinak a szerelme is volt. Zsiga bácsi nagy kandúr volt. Sok gyereke van neki, akiket nem vett a nevire. De hát ez nem érdekes. Hol is tartottam? Ja, szóval, hogy …

KT: Fischer Lajosnál.

E: Hogy a Zoltán, az kiment ugye, Amerikába. És a Fischer Henrik, az is, az nem a, az nem a mérnök Henriknek a családja, egy másik ág, és a Filatori gátnál volt egy óriási fakereskedés, és mikor már javába ment a fűrészmalom, az áruit oda szállították be. És hát az, és Csillaghegyen a 30-as évekbe apukám elhatározta, hogy veszünk telket és házat a Kinizsi utcába. És a Fischer Henriktől hoztuk a fát és hát sok, sok fa kellett, mer 600 négyszögöl kertet vett apuka, telket, azt be kellett keríteni és léceket, mindent onnan hoztunk, meg a házhoz, a padlás, meg ami kellett az épülethöz, azt mind részletre adta. Hát ugye megkapta, hogy megbízható, a textilfestőtől megkapta, hogy hát megbízható és adhatnak hitelt. És havonta, havonta kellett vinni, és a bátyám, aki nálam 3 évvel idősebb volt, idősebbik bátyám, avval kézenfogva mentünk és vittük, mer mindent, annyira okos volt a bátyám, mindent rá lehetett bízni. És szóval, vittük a pénzt, és úgy látszik, hogy a Henrik nagyon szerette a gyerekeket, mer mikor meglátott bennünket, kiugrott az irodából, na gyertek, gyertek, és akkor bevitt bennünket, s kihúzott egy fiókot, tele volt csokoládéval. A bátyámnak kék csokoládét adott, nekem pirosat, és úgy tetszett nekünk, hogy mindig is, ha legközelebb jöttök, megint kaptok. Hát egy hónap múlva mentünk. És akkor a lelkünkre kötötte, hogy nagyon vigyázzatok hazafelé. És hát senkivel ne álljatok szóba, bár akkor még nyugodtan, nem volt ennyi gonosz ember. Két gyerek nyugodtan mehetett. 4 kilométert gyalogoltunk még Csillaghegyről, a Kinizsi utcából. Az a csillaghegyi állomással egyvonalba, a Dunapart felé volt. Onnan be egész a Filatori-gátig, mi volt az nekünk. Hát átmentünk a római erdőn és ott ment a Római fürdőből a patak, ami Aquincumig ment nyitott részen. Hát ledobtuk a cipőnket, fogtuk a kezünkbe és a patakba így rúgtuk a vizet és mentünk végig, egész addig, amíg a csatornába el nem tűnt és ment a aquincumi strandhoz. Úgyhogy utána kijöttünk és ott voltak a római kori romok Aquincumba. Hát még oda is bementünk és nézegettük. Hát aztán elértünk a Filatori-gáthoz, aztán visszafelé megint csak így, játszva, szórakozva mentünk. Úgyhogy nagyon jó volt ez. És hát nem is gondoltam, hogy annak a Fischer Henriknek a családjába fogok belekerülni. De olyan nagyon barátságos volt és olyan mosolygós, kedves, a szeme mosolygott neki. És ilyen volt az én Grossmann, Gross Dezső főnököm, akihöz, a Nasicihöz hoz, a Hatvani-Deutsch konszern egyik pesti irodájába kerültem. Amikor fölvett, akkor az a mosolygós szem, pont, mint a Fischer Henriknek, olyan volt. Olyan kedves volt és annyira pártfogolt engem, hogy bement a Fridrich cégvezetőhöz és mondta, hogy hát szükségem van az állásra, meg hát azért ne a legalacsonyabb fizetést adja. És hát mikor az iskolatársnőim 50-60 pengőért dolgoztak, nekem egyből adott 90 pengőt a cégvezető. És akkor még azt mondta a cégvezető, már amikor beléptem, minden, azt mondja, most szeptember 13-a van, de én szeptember 1-vel veszem föl, hogy kerek legyen a szám. És azt mondja, adót, meg minden, hát nem adót, hanem a OTI-t kellett fizetni, hogy ne legyen probléma, vissza minden, meg a fizetést is, hogy elsejétől kapjam, ilyen jóindulatú volt. Aztán mikor már dolgoztam, akkor azt mondta nekem, hogy hát mivel tudta, hogy 3 húgomat is eltartom, meg magamat is, mer apukám meghalt, és akkor azt mondta, hogy nagyon sok munka van a könyvelésbe és ha akarok, naponta túlórázhatok, amennyit bírok. Hát, örömmel vállaltam, és Barcson volt a fűrészgyár és onnan küldték föl az iratokat és itt Pesten könyvelték le. Minden volt, meg amit adtak. Hát kaptam minden nap annyi munkát, hogy ½ 3-ig tartott a munkaidő. Akkor átmentem, volt egy étkezde a Széchenyi utca sarkán. Hát olcsón olyan finomakat tudtam enni. Megebédeltem és visszamentem és akkor elkezdtem túlórázni, úgy hogy négytől nyolcig és amikor a Bazilikában a nagyharang vert, hát közel volt a Tükör utca a Bazilikához, na akkor letettem és indultam haza. És gyalog mentem át a Margit-hídon. Akkor még a Margit-híd túlsó, budai oldalán volt a HÉV, odáig, és onnan meg aztán mentem Békásra, mer közbe szereztem lakást és visszahoztam a családot Nagyrévről. Mer hát kétfelé nem tudtuk tartani magunkat. Meg hát albérletbe laktam, és többek közt először egy sváb családnál és mikor reggel fölébredtem és nézem, hogy föl van bontva a levelem, amit anyukámnak írtam Nagyrévre, akkor mondtam, hogy hát mér bontották föl a levelemet, hát ezt nem szokás. És azt mondta a izé, az ottani nagymama, hogy hát ha nem tetszik, akkor elmész innen. Na, hát nem szóltam semmit, hanem elköszöntem és mentem be és sírtam az úton. Mikor beértem a portára, akkor a takarítónő, egy takarító vállalat volt és egy Lakterné, zsidó asszony volt ottan, és azt mondja, Editke, miér sír? És elmeséltem, hogy mi volt és mondom, hát nem szívesen lakok ilyen helyen, ahol még a levelemet is fölbontják, meg azt mondta az öregasszony, hogy ha nem tetszik, mehet. Hát mondom, nem tudom, hogy hol találok. Azt mondja, Editke, ha akar, hozzám jöhet, azt mondja, fizet 2 pengőt és kap helyet. Úgyhogy el is mentem az Izabella utcába. Az Izabella utca 75-be lakott a Lakter család. Hát volt egy nagy előszoba, konyha. Ott voltak a takarítószerek, minden. A szobába az ő, egy ilyen ikerágy mellett voltak, ott ő, a férje, meg a 15 éves fia, aki lakatosinas volt. Ők aludtak ott és az ágy végibe volt egy dívány, ott nekem ágyaztak meg. És volt még egy szoba és ott még egy albérlő, egy házaspár meg a nagylányuk lakott. És hát jó volt, mert nem bántottak, és a Lakterné nagyon szeretett engem. És az a család is nagyon kedves volt, és vasárnaponként ugye, hát elmentem sétálni meg ebédelni, minden. Aztán visszajöttem és nem tudtam mit csinálni, hát Pesten nem voltak nekem ismerőseim meg barátnőim és az a család mondta, hogy most mennek, egy ismerős lány most esküdik a fasori evangélikus templomba, menjek el velük, nézzem meg. Hát úgy törődtek velem azok is. Jól is éreztem ott náluk magamat. És egészen ’42-ig, ’42. márciusig ott laktam és akkorra sikerült találnom Békáson egy lakást, ahova a családot visszahoztam.

Ja de most már erről ennyit, mert nem ez az érdekes.

KT: Ez is érdekes, de a Salamonnál és a Lajosnál hagytuk abba.

E: Igen. Szóval a Fóti Lajos az ott is volt a Zsiga bácsi temetésén. Na most én elmondom, hogy a Salamon papa az nagyon szerette a Zsiga bácsit és azt mondta, hogy, mer közbe meg Monostoron nagyon nagy földet vettek, meg a Kőhegy alatt is vettek. És akkor azt mondta, Zsiga, azt mondja: telepítsd be a monostori telkeket szőlővel. Azon kívül azt mondja, és, ha betelepíted, a nevedre lesz íratva. Azon kívül a Kőhegy alatt van egy gyümölcsös, oda is telepíts szőlőt, és az is a tied lesz. Na, hát a Zsiga bácsi be is telepítette. Monostoron nagyon sok paraszt volt, aki értett az ilyen földmunkákhoz. És az egész falut betelepítette szőlővel. Akkor a Kőhegy alatti részt, amiről van a kép, oda, izéből, Mezőkövesdről hozott munkásokat, mer azok nagyon megbízhatók voltak. És amikor fölépítette a házat, akkor a munkásoknak nagyon szép lakást épített a villa mögött. Úgyhogy a mezőkövesdiek közül sokan elhozták a családjukat és ott telepedtek meg, még az utódaik még mindig ott élnek. Már nem abba a házba, mer azt közbe államosították és egy csomó lumpen ember került oda, akik szedték szét a házat, a téglát, mindent, a szőlőt elégették, a fákat elégették. Akkor a tölgyfa burkolatot szedték le az előszobáról, minden, és avval tüzeltek. Akkor fogták, és a veranda ablakot kitörték, és egy csövet dugtak ki és ott tüzeltek. Mert mind ilyen részegek meg ilyen lumpenproletárok. Úgyhogy az akkori tanácsnak nagyon nagy hibája volt, hogy szóval, pont azokat, ahelyett, hogy másképp használta volna föl, a legaljasabb népet, akik mindent tönkretettek. És azon kívül a Zsiga bácsi oda fúratott kutat is és volt benne motor, amivel ment föl a víz és a kútban meg már el volt, elrontották a motort, már elromlott, beledobtak mindent. És az újságban olvasom, hogy babát, meg mindenféle szemetet. És akik megvették most ezt a házat, alig győzték a sok szemetet a kútból kiszedni. Azt a szőlőt a filoxéra tette tönkre, úgyhogy a Zsiga bácsi tönkrement. Előtte nagyon nagy, nagyon nagy gazdagságban volt része, és hát közbe ’18-ba megszületett a Lali a Höflinger Gizellától és közbe 19-es kommün alatt már az ilyen földbirtokosok már nagyon útba voltak.

KT: Bocsánat Edit néni, hogy közbeszólok, csak ugye a háború alatt valami történik a Zsiga bácsival.

E: Igen. Szóval a Zsiga bácsi, hát ugye kereskedelmi, felső kereskedelmi érettségije volt. Jó, hogy nem a legkitűnőbb tanuló, de általába, a Karinthy Ferenc is azt mondta, hogy ő is későn érő gyerek volt, szóval a iskolába bukdácsolt minden, de később hát, milyen nagy fej lett a Ferenc. Olyan könyveket írt, meg olaszul mindent, ugye hát, szóval mindenki, van aki későn érik. Én is későn értem. Engem az apám halála váltott nagykorúvá, mer hát nagyon megrázott a dolog és a felelősség előjött bennem. Na de szóval a filoxéra tönkretette és hát már nem volt mit csinálni, a filoxéra a szőlőnek a gyökerét rágja el, Amerikából jött, mint minden jó. És mer az a kolorádóbogár is onnan jött, tönkretette a krumplit is. A sok vegyszer meg tönkretette az emberek egészségét. És a Zsiga bácsi a Ligeti Weiner kávésnak eladta a villát. Akinek volt egy fia és gondolta, hogy majd ottan vadászkastélyt rendeznek be. De a fia egy kicsit plöm-plöm volt, és hát nem lett vadászkastély, hanem, szóval, ment tönkre minden. A Zsiga bácsi, amikor megkapta a pénzt, fölült a vonatra és elment Monte Carloba és addig-addig rulettezett, amíg elúszott a pénze. Már nem volt neki visszajönni se pénze. És akkor táviratozott, annyi pénze még volt, hogy táviratozott a Jolánnak, a legkisebbik testvérének, hogy gyere értem, nem tudok hazamenni. Na és a Jolán megértette a levélből, hogy mi történt. Hát megvette a jegyeket Monte Carlóból vissza, és kiutazott a Zsiga bácsihoz, aki az állomáson várta, és odaadta neki a jegyet és azt mondta: Zsiga itt a jegy és amiér ezt csináltad, én soha többet szóba nem állok veled az életbe és, azt mondja, nem is foglak téged soha többet látni. És fölszállt a vonatra még csak tovább nem is állt vele szóba, Zsiga bácsi meg hazajött. De még előtte a ’19-es kommünben, ugye ’19-ben tört ki a kommün? Igen. Na, a Zsiga bácsit följelentették. Hát útba volt a monostoriaknak meg a szentendreieknek, ugye mindegyik a vagyonára, akkor még nem volt eladva, még nem volt filo…, útba volt és följelentették és a Zsiga bácsit elhurcolták a parlamentbe, a pincébe, ahol nagyon sokan voltak és akasztások, minden volt, és se ennivalót, semmit nem kaptak. És a Zsiga bácsi úgy állt az ablak…, egyik ablaknál úgy kilátott, és egy nő úgy kukucskált be, kíváncsi volt, hogy mi van. És akkor szólt annak a nőnek és mondta, hogy legyen szíves menjen el a húgához a Tescher Andornéhöz és a Wahrmann Mór  utcába lakott. Később más neve lett annak az utcának, Victor Hugo utca lett. Na és hát hogy jöjjön el, mer hát mondja meg, hogy a bátyja itt van a parlament pincéjébe, és jöjjön el érte. Hát a Jolán néni nagyon értelmes, okos nő volt, tudta, hogy mit lehet csinálni, hát a Guth Hermina vagyonából összemarkolt egy csomó aranyat és elment a parlamenthöz, és mondta hogy a vezetővel szeretne beszélni, a parancsnokkal szeretne beszélni. És be is ment a parancsnokhoz és mondta, hogy legyen szíves, maradjon vele kettesbe. És amikor kettesben maradtak, odagurította a sok aranyat és mondta, hogy ezt azér adom, hogy a Fischer Zsigát engedje el, mer az én bátyám, és semmit nem csinált sose, úgyhogy nem érdemli meg, hogy így be legyen zárva. Hát ennyi arany láttán, ugye, mohók voltak azok az emberek. Elengedte a Zsiga bácsit, mindjárt szólt, hogy hozzák föl. S a Jolán hazavitte, megfürösztette, megetette, minden. És kipihente magát ott a Zsiga bácsi és akkor utána elment a Margit-hídi HÉV-höz, mer akkor már járt, ezernyolcszázkilencven-nemtudomhánytól már járt a HÉV. És azt hiszem, hogy attól vagy csak kilencszázba? pontosan nem tudom. És hát fölült a vonatra, hazament, a lakásán, szóval a szerb templom után, abba az emeletes fehér házba, ahol építette a baldachinos pincelejáratot. Hazament és látta, hogy a szalon tele van parasztokkal. No és akkor, hát azok meglepődtek, hogy ott a Zsiga bácsi. S ő mondta, hogy emberek, mit keresnek maguk itten? Hát Zsiga bácsi, mindenki csak úgy mondta, hogy Zsiga bácsi és vagy Fischer úr, nem tudom már innen, de sokan csak Zsiga bácsit mondtak, há én is azt mondom. És mondta, hogy mindegyik paraszt előállt egy levéllel, hogy ezt és ezt, és mondta, Zsiga bácsi azért jöttünk, hogy ossza el nekünk a monostori szőlőket, mer mi ültettük és az bennünket illet. Hát, azt mondta Zsiga bácsi, hadd nézzem, és nézik, hogy hát valaki segített nekik megírni, és azt, hogy ezt és ezt a szőlőt örökbe odaadja, örök, örökbe ajándékozza. Zsiga bácsi aláírta a következőt is mind, nem tudom, hányan voltak, mindegyiknek. Úgyhogy szét lett osztva a monostori óriási szőlő, az egész környéke a Monostor falunak szőlő volt. És aláírta, mer nem akart még egyszer a parlament pincéjébe kerülni. Az emberek azt fogták, és elmentek elégedetten. Többet nem jelentették föl, csak ’44-be, amikor azt elvitték Ceglédre, a táborba. És a Lali éppen jött haza a frontról és kérdezte az anyját, hogy hol van az apám. Azt mondja, valaki följelentette és a ceglédi táborba. Hát a Lali rögtön mondta, hogy az apámnak a katonakönyvét, a kitüntetését add ide. És hát utazott le és bement a parancsnokhoz és mutatta, hogy hát az apja háborús sérült, és római katolikus, mer azt még nem mondtam, hogy a háború alatt megsérült a Zsiga bácsi. Hát tiszt volt, hogy milyen rangba, nem tudom. A talán a sarzsin látni, hogy milyen rangja van, meg kardja is van, hát csak tisztnek volt kardja. És a városmajori Honvéd kórházba lábadozott a Zsiga bácsi, és mivel nagyon-nagyon jól sakkozott, kártyázni már nem tudott, ott mindig átverték, a századossal naponta unalomból mindig a sakkozással űzték az unalmat. S egyik nap azt mondta a tiszt, te Zsiga, te egy magyar tiszt vagy, mér nem keresztelkedsz meg? Leszel a keresztapám, kérdezte Zsiga bácsi. Mondta a tiszt, igen. Egyébként a krisztinavárosi plébános jó barátom, menjünk el hozzá. Hát a Zsiga bácsi, hát mivel már, hát az én nagynénémnek a férjét is így írták át, keresztelték meg reformátusra. Hát a Zsiga bácsi a katolikust választotta, mer a tiszt is azt ajánlotta. Na és elmentek a krisztinavárosi plébánoshoz, aki nagy örömmel fogadta őket. És mondta Zsiga bácsi, hogy hát szeretne megkeresztelkedni. Hát semmi kifogás, 3 hétig járjon ide oktatásra. Hát azt mondta Zsiga bácsi, hogy, hát én nem tudok 3 hétig itt járni, vagy most megkeresztel, vagy engem többet nem lát atyám. Hát a plébános megérti és azt mondta: na jól van, azt mondja, menjünk be a templomba. Mind a hárman, a százados is, Zsiga bácsi is bement és egy óra alatt elmondta a keresztény vallást és benne a katolikus vallásnak a történetét. Hát a Zsiga bácsi, ám úgyis sokat hallok a kereszténységről, hát ugye, itt élt az országba, nem volt csukott szemmel és hát meg is keresztelte. S attól kezdve katolikus lett, és hát amikor megismerte a feleségit, hát az is katolikus. És mikor ’18-ban megszületett a Lali, hát ő is római katolikusra lett keresztelve. Megvan még a keresztlevele is, még egy és az elsőáldozási képe is megvan, amit a halála után a Klári, a féltestvére adott oda nekem. Hát olyan rosszul esett, én mondtam neki, mi közöd volt neked, mér loptad ezt el a Lalitól. És mondom, vagy tartottad volna meg, mondom, most kell, pont most kellett visszahozni? De megvan. Nem tudom itt nem volt benne a, de benne volt? Igen? Na. Szóval Lali katolikus lett és hát a plébános az kanonok volt. Kanonok utcának is hívják, Német Lászlónak hívták. És hát engem is ismert, és, mer hát a templomba a szószékről látott. És egész addig jártam oda a szentmisére, amíg folyton azt nem mondta, hogy izé, izé, izé. Ó, mondom, hát a ferencesek után, akitől olyan gyönyörű prédikációkat hallottam, én nem bírom hallgatni, hogy izé, izé, izé. Hát nem mentem többet. Nem szólt semmit, csak a Lalitól kérdezte, minden, te Lali, megesküdtetek ti templomba? Mondta Lali, hogy nem. Mer olyan idők voltak, hogy engem figyelmeztettek is, hogy, szóval, nehogy elmenjek templomba. És a főnököm, az el is akart jönni, de mondtam, hogy nem lesz, mondom, nem lesz esküvői cécó. És hát akkor nem jött el, meg is sértődött rajta, hogy nem hívtam el. De volt a gazdasági titkárnak egy titkárnője, aki olyan volt, hogy a pletykát ide tette, oda lerakta. Mindenkinek keverte, és az figyelmeztetett engem. Nehogy elmenj templomba esküdni, mer figyelnek. Nem is mentem, pedig be voltunk jelentve a békási plébánosnál. És mondtam a Lalinak, hogy nem tesszük ki magunkat veszélynek. Mondom, hát engem figyelnek. Hát ő nyugodtan mehetett volna, de hát szóval miattam nem, úgyhogy mi nem esküdtünk templomba. Hát mit csináljunk, ha ilyen világ volt.

KT: De most még 1919-ben vagyunk.

E: Igen.

KT:Vége van a kommünnek, Zsiga bácsi hazajön, Zsiga bácsi hazajön, vége van a kommünnek és a Lali már, vagy a Lajos bácsi meg már egy éves.

E: Igen, na most, de még amikor  tartott a kommün, hát ugye már nem volt ilyen jól, szóval ott kinn a villában, amíg ott benn volt a hogy mondják? Városmajori kórházba, onnan intézkedett, hogy a legjobb mérnököt és építészeket szerződtette, hát pénze volt neki. És megbízta, hogy ott kinn, hogy hívják?

KT: Szmolnica.

E: Szmolnica, ott építse föl a villát. És hát időközönként kijött, hát kocsival kivitték őt, nem autóval, persze, kocsival. Akkor még nem voltak autók. Szóval kijött HÉV-vel és hát ott fogott kocsit, és kiment és ellenőrizte. Hát a legjobb építészek építették és a legjobb anyagból. És hát a Lali majdnem ott született meg, de azt mondta Zsiga bácsi, hogy itt nem biztonságos, és hát bevitték a HÉV-höz és onnan be és a Mária utcai klinikán született meg a Lali, de koraszülött lett, mer az anyja fogta és a, mer fájt a lába, a reuma és húzatta a lábát. Erre föl Lali megszületett koraszülötten. Soha nem merte Zsiga bácsinak elmondani, nekem elmesélte, addig, amíg jóba voltunk, addig mindent elmesélt. Úgyhogy a Lali azér lett koraszülött. És akkor még nem voltak olyan más gyerekek, vattába pólyálták és a Zsiga bácsi elővette a pisztolyát és úgy mászkált a kórházba és mondta az orvosoknak, ha nem mentik meg a fiam, mindenkit agyonlövök. Na, hát szóval, egészen, hát annyira örült neki, hogy fia van neki. Meg a sok izé, izé, parasztlánytól meg minden, már mentek utána ugye, hát kellett a pénz és hajlandók voltak mindenre. Azokat ő nem tekintette gyerekeinek. Úgyhogy, de a Lalit azt igen.

KT: És ki volt a Lali bácsinak az anyukája?

E: Hát a Höflinger Gizella. Igen. És…

KT: Ő hova valósi volt?

E: Az apja Tolna megyei sváb, és Újpesten szabóműhelye volt, nagyon jó szabóműhely. A fia, a Kálmán is, aki a Lalinak nagybátyja, de fiatalabb nála, mer az anyósomnak az anyja meghalt, és a, izé, a Höflinger nagypapa, Mihály, Höflinger Mihály, az megnősült mégegyszer. Egy nagyon fiatal nőt vett el, aki egy nagyon kedves asszony volt és született három gyereke, akik a anyósomnak féltestvérei.

KT: És hol ismerkedett meg a Zsiga bácsi a, hol ismerkedett meg Zsiga bácsi a Höflinger Gizellával?

E: Szóval a Zsiga bácsi ült a körúton az egyik kávéház teraszán, amikor már az anyós már özvegy fátyolba, feketébe, meghalt a férje és megszüle…, és a Klári lánya volt neki. Meglátta Zsiga bácsi, hogy ez, mer szép volt, és később már ugye affektált, hogy a Horthy Miklósnéra hasonlít. Nagyon szeretett hencegni, meg beképzelt volt. És mindig ő akart mindenbe az első lenni. Szóval mikor meglátta, hogy ott megy el, szóval kiugrott ottan a székek között és szaladt utána és megismerkedett vele. Hát először nem akart a Giza szóba állni vele, de aztán hát mégiscsak mondta, hogy jó, jó, jó. Azt elköszöntek és amikor Zsiga bácsi legközelebb kiment a monostori szőlőbe, a Gizának ott voltak rokonai, most már elfelejtettem a nevit, és ott összetalálkozott vele. Na és akkor ott aztán fogta és hát tetszett neki és hát a Giza is ugye, de mondta, hogy neki van egy lánya és azt is hozza magával. Hát jó van, nem számított, hát a Zsiga bácsi olyan jólelkű volt, mint a dédanyja is, ugye? Vagy dédapja, a Salamon is, ugye. Gyerek, gyerek, neki az volt. Ja, de hogy milyen gonosz volt az anyós, meg a lánya is, az nem igaz. Úgyhogy amikor exhumálni kellett a Zsiga bácsit az állomás melletti temetőből, akkor a Klári elkezdett bőgni, hogy ő nem tudja megcsinálni és mondta a Lalinak. Na mondtam, na majd és elmegyek, úgyhogy amikor aztán lementem, akkor én végeztem el az exhumálást. Úgyhogy nagyon sokan vártak ottan és a Csincsovicsok csinálták és na mondom, hát, itten pénzt kell adni és akkor odaadtam a Csincsovicsnak pénzt, száz forint akkor nagy volt, nagy volt még. Odaadtam, mondom, ezt a sírt, hát tudtam, melyik a Zsiga bácsié, sokszor mentem, mert szerettem őtet. És, mondom ezt a sírt, mondom, hozzon, mondom, szedje ki a halottat. Mondom, mer hát szeretnék már elmenni, már rég várok s odaadtam a százast. Rögtön csinálták. Hát én elfordultam, nem néztem, de ott maradtam, végig ott voltam. És a sírból kiszólt az egyik sírásó, a bácsinak megvan, azt mondja, még a szakálla is. Mondom azt is tegye bele, meg a ruha, ruhadarabokat is. Hát akkor három éve volt halott, amikor ki kellett szedni. Úgyhogy a többieket ilyen közös nagy műanyag dobozba tették és ott a kereszt, nem tudom, volt-e itt, ott egy nagy közös sír van, hát én nem akartam, hogy odamenjen, hanem én rendes fa, szóval ilyen kis fa, mer belefér, amikor már összeszedik a csontokat, belefér. Na és akkor, szóval, ráírták a nevet és mondták, hogy hát egy órakor fogja vinni a kocsi, legyek kinn a temetőbe. Na, hát ugye, ez még reggel nyolckor volt. Hazamentem, és mondtam a Lalinak, hogy hát mi csináltam, hogy  fakoporsóba tettem és nem engedtem, hogy a közösbe kerüljön. Mondom és mondom és egy órakor kimegyek megint a temetőbe, hogy várjam a sírt. Hát a Lali akkor már fekvő beteg volt, ő már nem tudott kijönni és hát útközbe vettem egy csokor virágot is. És mikor megérkezett a kocsi, ez, aki mostan kioktatott engem, ez a izé, Szegediné, hát, majd megmondom, hogy honnan ismerem, szóval mikor ő is kinn volt, és egymás mellett van a Zsiga bácsi meg az ő szülei, mer azt mondta, legyünk egymás mellett, így. Hát jóba voltunk és szóval mikor megérkezett a kocsi, akkor mondta a izé, a, a, a temető alkalmazott, hogy ki vár a Fischer Zsigára. Mondom, én. Úgyhogy én szedtem le a Zsiga bácsinak a koporsóját és tettem oda a sír mellé. Úgyhogy, de hát megtettem, mer hát szerettem nagyon. Anyósnak nem tettem volna meg ezt, rá se nézek a sírjára. Annyit bántott engem, hogy az nem igaz. Meg a lány is.

KT: Edit néni, a kávéja kihűlt, tartunk egy két perc szünetet, jó, és akkor tessék meginni a kávét, jó? Behozzam a kávéját, Edit néni?

E: Nem, mer én nem, mer dobog a szívem, úgyhogy ilyenkor még nem, majd jó az nekem hidegen is, mer és egész nap kortyolgatom.

 

E: Az is elment, és mondta, hogy oda leszek kihelyezve és hát mondja meg, hogy ki lenne jó fonalraktárosnak. S azt mondta a Eskulics, azt mondja, egyetlen egy korrekt ember van Pomázon, s az a Höflinger Lajosné. Őt javaslom, mer, azt mondja, korrekt s megbízható és nagyon jó munkaerő. Úgyhogy aztán kijött ez a Csaba Istvánné, ezt később tudtam meg, hogy ő javasolt engem, meg az Eskulics, na és akkor egyszer csak hívtak a, szóval aki elfoglalta a helyit, de az atyaistennek nem jut eszembe, hogy milyen osztálynak hívták. Na szóval, aki a raktár, több raktár van, raktárosoknak a vezetője, meg a szállításnak a vezetője volt. De, hogy milyen rangja volt, azt nem tudom. Na lényeg az, hogy szóval, hívott az igazgató és mondja, ott voltunk hárman benn és szóval az egyik a KISZ titkár volt aki a előkészítő osztályon lett csoportvezető, aztán volt még valaki és én. S mikor rám került a sor, mondta, hogy, azt mondja, úgy határoztam, hogy maga lesz a fonalraktár vezető. Hát mondom, ha elhatározta, nem tudok mit mondani, de hát én nem értek hozzá. És mondom, hát olyan problémák vannak. Azt mondja, tudom én, hogy maga majd megoldja. Na és akkor mondom, hát ha nincs mit, akkor elvállalom. Hát nem lehet, igazgató, ha már így elhatározta, akkor nincs mit izélni. Na és akkor szóval elvállaltam. Aztán elrendelték a leltárt, mer csak leltárral lehet átadni meg átvenni, és az illető asszony  úgy ment el, hogy a leltárnál még ott volt…

KT: Fischer dinasztiához?

E: Igen, igen. Azt ugye, hát fölépült kinn a ház és átvették, diadalkapuval fejezték ki a mezőkövesdiek a hálájukat, és az örömüket, hogy kész a szőlő, és nagyon jó volt a telepítés, hát a Zsiga bácsi már értett hozzá, mer Monostoron is, ugye, megcsinálta. És szóval a Zsiga bácsi mindig lovon járt és fogja a kantárt és hát ott le van fényképezve. Mindig hemzsegtek körülötte a fényképészek, minden alkalomra. Nem hívta őket, mer olyan  messze volt, hanem kijöttek. Például az Ónodi Béla, Ónodi Béla festőművész is folyton kinn volt. Nagyon szeretett, szerette az italt. És a Zsiga bácsinak nem volt érzéke ahhoz, hogy neki képeket adjanak, meg ő nem azér, ő jó barátságból kínálta meg, meg volt neki elég, de neki nem kellett azér kép. És egyszer az Ónodinak a felesége eljött az egyik szentendrei férfivel, akit ismert a Lali, hogy hát, biztos, hogy van nekünk a férjétől, és szeretne gyűjteményes kiállítást csinálni. És mondta a Lali, hogy hát sajnos nincs nekünk. De, azt mondja, folyton ott volt maguknál. Azt mondja, igen, de azt mondja, az apámnak nem volt érzéke a képek iránt, meg barátságból megkínálta, de neki nem kellett érte semmi. És így van egy képem a Diener-Dénes Rudolftól is, az is kinn volt. De az Ónoditól sajnos nincs, pedig olyan szépen festett. Ő meg a Bánovszky a legszebb képeket festette.

KT: Ismerte a szentendrei festőket a Zsiga bácsi?

E: Igen, igen, hogyne. Hát oda kijártak, oda kijártak. Hát tudták, hogy a Zsiga bácsi nagyon, nagyon barátságos, vendégszerető. Azon kívül volt itt a kaszinó, ahol most a Zeneiskola. A Zsiga bácsi bejárt oda kártyázni, s mindig-mindig becsapták. Ahogy tudott sakkozni, úgy nem tudott kártyázni. Szeretett, de nem értett hozzá, s mindig csaltak. És egyszer, még a fia él az illetőnek, aki csalt és bemondta a nem tudom milyen, milyen, miket játszottak akkor, a lényeg az, hogy olyat mondott be, aminek a lapjai a Zsiga bácsi kezébe volt. Erre föl Zsiga bácsi letette az asztalra, fölállt és egy rettenetes pofont adott az illetőnek. –Te piszok csaló. Az meg leesett az asztal alá. És hát rögtön hívtak segédet, minden, mer az illető a városházán dolgozott. És hát mondta a Zsiga bácsi, hogy ilyen szeméttel nem állok még egyszer szóba, akkor párbajozzanak meg. Hát a Zsiga bácsi lőni is tudott, meg kard, hát kardja is volt neki. És az illető nem mert kiállni vele szembe. És akkor hát mondta a segédeinek, hogy inkább bocsánatkérésbe kiegyezik. Hát a Zsiga bácsi, jól van, bocsánatot kért. Megvolt a jegyzőkönyv is, amit mikor költöztem a Bogdányi utcából, ezeket mind elégettem, mer hát nem volt helyem rá. Úgyhogy sajnos füstbe ment terv lett belőle. Na lényeg az, hogy megvolt a jegyzőkönyv, de a Zsiga bácsit nem hagyta nyugton, hogy hát nem tudta jól megszurkálni, mer szívesen párbajozott volna. De hát annyian mondták, hogy hát a városházán dolgozik és hát, hát nézze el és fogad.. szóval, és legyen bocsánatkérés. És bocsánatot kért, hogy a jegyzőkönyvet aláírják. Viszont valahányszor találkozott az illetővel, úgy csinált mintha véletlenül,  rettenetes nagyot rálépett a lábára, úgy hogy már az illető meglátta Zsiga bácsit, már menekült, mer a Zsiga bácsi el nem mulasztotta, hogy a lábára ne lépett egy nagyot. Van benne ilyesmi. Azon kívül mindenhova lóval ment, arról az egész Szentendre, akik még élnek, a régiek, szóval beszélték, hogy a Zsiga bácsi a Huzsvigba is lóval, lóháton ment be, befért.

KT: Edit néni, kikkel ült egy asztalnál a Huzsvigban és kikkel kártyázott együtt a Zsiga bácsi?

E: Az nem a Huzsvigban kártyázott, ott a Lali kártyázott.

KT: Nem, tudom, a kaszinóban kártyázott, a Huzsvigba járt. De hogy kikkel ült egy asztalnál? Kikkel kártyázott?

E: Minden, mindenkivel, mindenkivel. Volt, akivel rendezve, de ez az illető, aki pont a város, de nem mondom meg a nevit, él a fia .

K: Jó, és rajta kívül tudjuk…

E:  Aki becsapta, nem…

KT: És más kártyapartnereire emlékszik?

E: Volt a pol.. egy polgármester, de nem a Dumtsa, hanem, várjunk csak, kinn volt neki villája ott a Orbán-keresztnél.

KT: Starzsinszky?

E: Starzsinszky, igen. Az. A fia meg a Lalival járt gimnáziumba. Igen, Starzsinszky, az. De az becsületes volt. Hanem ez a másik, ez a, az adónál, az adónál dolgozott. És szóval a Zsiga bácsi nagyon sok adót fizetett be. Ugye, hát ő becsületes ember volt. Tudta kötelességét. De nem akarom, mer él a fia. Él a fia, és nem akarom, hogy szégyenbe kerüljön. Mer arra kényes vagyok, hogy senkit meg ne bántsak. Így név szerint nem, név nélkül elmondtam, hogy Zsiga bácsinak olyan keze volt, hogy akkora pofont tudott adni, hogy leesett az illető. Hát írtak róla, van ez a újságíró, akit a Jolán is igénybe vett. Hogy hívják?

KT: Máté.

E: A Máté, igen. Szóval ennek, ennek a cikke között szó volt, hogy már meghalt az illető, ott a sírja a Lalihoz közel. És az írt róla, hogy ők, mint fiatal legények, kijártak a Zsiga bácsihoz dolgozni. Benne volt az újságba a Máténak a cikke között, hogy és gondolták, hogy egy jót alszanak és elbújtak a szőlő közé. De a Zsiga bácsi, bár volt neki izé, gazdatisztje, az a Gizának a öccse, a Höflinger Béla, de amellett még a Zsiga bácsi annyira tartotta, hogy ő az úr, ugye, hogy utánanézett, mer alapos volt. És nézte, hogy senki nem dolgozik, pedig nem ebédidő volt, még délelőtt volt. És egyszer csak látja, hogy a, a izbégi suhancok ott alszanak a szőlők között. Na, mindjár az elsőt fölkapta, így fölkapta és jól megpofozta. Az illető le is írta, hogy megpofozta őt a Zsiga bácsi. De nem haragudott meg, sőt még arról is írt, hogy sajnos most próbálják tönkretenni a villát, de a Fischer Zsiga úgy megépítette, olyan anyagból, hogy azt nem tudják tönkretenni. Úgyhogy így, hát tényleg minden. És amikor megvette valaki, úgy örültem, hogy kitelepítik azt a sok lumpenproletárt és szépen rendbehozta. De hát ..

KT: A szőlőn kívül miből éltek még a Zsiga bácsiék?

E: Jaj, hát az nagyon sokat hozott. Hát eladta a szőlőt, a bort és a bort ott a pincében tárolta. Meg még bérölt a Szerb utcában más, mer ottan tele van pincével a hegyoldal. Szóval még bérelt is pincéket. Hát a szőlőt, meg mentek a kofahajók reggel, ugye? Hát annyi embere volt neki, hogy hát küldte őket ugye, kosarakkal, és az Eskü térnél állt meg a kofahajó ott a Nagycsarnok, ott van. Ott már várták a szentendrei szőlőket, úgyhogy az nagyon sok pénzt hozott. Délután meg jöttek a kofahajók vissza, és ami kellett, bevásároltak. De hát általában csak az volt a lényeg, hogy elvigyék a szőlőt és a pénzt. Hát megbízható ember ment velük, úgyhogy nem is merték volna, hogy ne adják oda a pénzt. Hát az állásukba került volna. Márpedig ő jól fizetett. Egész Izbég meg hát a mezőkövesdi családok. Mondom, annyira megszerették ott, hogy vissza se mentek. Többen beházasodtak Szentendrére. Na és a bort, ugye, hát rettentő sok bor volt. Van is egy okirat, hogy kitüntették a Zsiga bácsit, a borát, nem tudom, megtalálta azt? Igen, szóval az is megvan. Szóval nagyon híres volt és amikor én Pomázra kerültem, akkor volt egy szerb férfi, akinek a bátyja a Lalival járt a kereskedelmibe, az Atanáz. Hát ismerte a Lalit. Na és amikor én odakerültem, hát ugye én megpályáztam a környező cégeket, és gondoltam, amelyik a legelőbb bejön, oda megyek. És a Pomáz írt legelőször nekem. És már nem akartam Kőbányára járni, az egész napom elment nekem. Már reggel ötkor a vonaton ültem és minden nap elkéstem, mer akkor még nem volt alul-felüljáró és a Rákosrendezőnél állandóan lezárták a sorompót. Órákat kellett várni. És én annyi, annyi, nekem olyan sok pénzt vontak le a késés miatt. Na és este meg aztán későn hazaérni, meg még háztartást is vezetni. És a Jolánka se tudta meg, pedig a Jolán megígértette velem, hogy rendszeresen megyek és ő megtanít németre. De aztán a Lali mondta, hogy nincs szükségem, ha akarok, rendes nyelvtanárhoz menjek. De mivel nekem nincs nyelvérzékem, nem, nem mentem. Úgyhogy amit tudok, csak az iskolából még. Hát franciául is tanultam, de mivel nem vettem, csak egyetlen egyszer hasznát, hát, azt is abbahagytam. Inkább olvastam, úgyhogy ki tudtam tölteni az időmet. Jaj, mit is akartam? Ja, szóval a Jolán is, szóval hogy ilyen későn érő gyerek és én nem tudtam menni, és hát pedig azt ígérte, hogy a nagy könyvtárat rám fogja hagyni. Még akkor az Andor bácsi is élt és az is mondta, hogy igen. Hát, sokat utaztak.

KT: Ki az az Andor bácsi?

E: Hát a Tescher Andor[1], a Jolánnak a férje. Na és a Jolán…

KT: Híres szentendrei család.

E: Pesti volt.

KT: Pesti, bocsánat, csak szentendrei adófizető.

E: Nagyon híres és jó, szóval híres ember volt. Olyan gépészmérnök volt, hogy híre volt neki. És amikor Lali hazajött a frontról, 40 kilósan, hát odaadták a Balatoni, Alsóörsön volt egy villájuk, odaadták a kulcsot a Lalinak, meg pénzt, hogy erősödjön meg. Mer hát a Lali, amellett, hogy a Zsiga bácsival nem állt szóba a Jolán, a Lalit nagyon szerette. Mer az elvesztett fiára nagyon hasonlított, ugye. Mer ’45-be, mikor már az oroszok benn voltak és már hát elő tudtak jönni ők a Szt.István körút sarkán vészelték át a vészhelyzetet, lejöttek az utcára, az Andor bácsi, a Jolán néni meg a Teó, aki egy gyönyörűszép gyerek volt, és szintúgy gépészmérnök volt. Jött egy ilyen mongolos orosz csapat és elkapták a Teót és vitték el. És hiába sikoltozott a Jolán és próbálta vissza, elvitték és soha többet nem látta a fiát. És a Jolán élete végéig úgy gondolta, hogy mivel gépészmérnök és nagyon jól vizsgázott, szóval nagyon ügyes, hogy elvitték Szibériába és él és ott egy gyárat vezet. Jolán mindig ezt mondta. És, mikor engem bemutatott neki a Lali és ezt is elmesélte, akkor mondom, és mondom, és nem ír? Azt mondja, hát onnan nem tud írni és azt mondja, egyébként én akarom hinni, hogy él, soha nem fogom elhinni, hogy meghalt, akarom hinni, hogy él. S élete végéig szuggerálta magába, hogy a Teofil él. Erős akarattal, ugye, így tudta átvészelni, hogy elvesztette a fiát. És elvesztette, Lalival nagyon hasonlítottak, a Lalit pártfogolta. Ő fizette a kereskedelmit meg a ruhákat ugye, és a Lalival törődött. És mikor hát a mege.., esküvőre készültünk, mondta a Lali, hogy most a Jolán néninek bemutat engem. S ahogy beléptünk, hát én kezicsókolomot köszöntem, akkor ő már 60 éves volt, én meg csak még 23. Na és, kezicsókolomot köszöntem még az Andor bácsinak is. Ugye hát rokonnak az ember köszönhet kezicsókolomot. És akkor a Jolán átölelt engem, azt mondja, te csak tegezz engem, azt mondja, és össze-vissza csókolt és azt mondta: nagyon örülök, hogy te leszel, azt mondja, a Lalinak a felesége. Azt mondja, beleegyezek, hogy elvegyen. Na ezt már mondtam, de hát úgyis, úgyis nem kértünk senkitől engedélyt. Még, még a, amikor az eljegyzésre, kész volt a gyűrű, amit egy iparművész itt, iparművész

Ez azér van ez az ezüst gyűrű, mer lecsúszott az ujjamról két, mind a két gyűrű, és egy egész vasárnap kerestem négykézláb az egész…, amíg végül megtaláltam. Azt elmentem, és mivel arany gyűrű nem volt való az ujjamra, vettem ezt a ezüstöt. Úgyhogy ez lenyomja, hogy még egyszer ne veszítsem el, mer nem akarom elveszíteni.

KT: És a Lajos bácsi Szentendrére járt iskolába?

E: A polgárit itt, szóval a, a 4 elemit itt, itt a sarkon járta. Itt.

KT: Ebben?

E:  Ebben. Igen, mer ezek voltak a, itt volt nagyon jó tanerő. És lovon járt be onnan kinn, a villából. Minden nap lovon járt be, mer a Zsiga bácsi imádta a lovakat, s a fiát is úgy nevelte, már két évesen ráültette a lóra. Hát persze fogta, úgy van lefényképezve.

KT: Ide a Petőfi Sándor utcai iskolába járt?

E: Ide, zsidó iskolába.

KT:Zsidó iskolába járt a Lali bácsi?

E: Igen, igen, megvan a fénykép is az albumba. Ott, ahol kalapba ül a tanító. Lali ott elöl, matróz ruhába. Odajárt, de utána aztán meg a cisztercitákhoz, a, milyen utca? Hogy? Szent Imre herceg úton. Na most képzelje…

KT: Villányi út

E: Villányi. Zsidó iskolából cisztercitákhoz, hát nem nagyon fogadták szívesen a Lalit, de azér volt egy ciszterci…, ja és a Hugóéknál, a Fischer Hugóéknál volt, mer hát innen nem lehetett bejárni naponta és ott, ott lakott náluk és a Bartók Béla út 15-be. Egy ikerház.

KT: Akkor még Horthy Miklós.

E: Igen? Azt nem tudom

KT: Mindegy.

E: Nem tudom. Szóval most Bartók Béla út 15. A Piri hugom is lakott ottan. Ott sikerült lakást kapni nekik. És, aztán elcserélték, illetve eladták és vettek a Rózsa dombon, a Szikla utcába. Persze a Gyulának, hát az is egy gazdag gyerek, izén, Zirc mellett, várjunk csak, milyen község is van, na, Zirc mellett van egy község.

KT: Csesztreg?

E: Porva, Csesztreg a túloldalon van, Csesztreg vár. Porván, a Gyula, a sógor Porváról való. És hát erdők, meg nagy minden volt. Amit szintén államosítottak. Meg amikor 60-ba, valamikor 62-be jött ez az, hogy a TSZ-ekbe kell bemenni, akkor a Gyulának a papája fölmenekült ide, a Piriékhöz. Nem akart belépni a TSZ-be. De aztán jött a Mária néni, a Gyulának a, sógornak a mamája. S gyere haza, mer úgyse ússzuk meg, be kell lépnünk a TSZ-be, mer akkor elveszik az egész mindenünket és, mer akkor, azt mondja, jövedelmünk se lesz. Na, akkor hazament a Gyuri bácsi.

KT: S a cisztereknél érettségizett a Lali bácsi?

E: Tessék?

KT: Lajos bácsi a cisztereknél leérettségizett?

E: Nem. Nem. Hát az nem volt egyetem. Ja, de, ja de, nem, hát szóval, szóval kijött ide, mer hát, szóval nem, nem, nem volt neki jó. Egyedül egy pap szerette, aki ott a, Hugó is ott lakott, a ötödik emeleten, akinek csak a Fischer nevet tudom, a fölvett nevet nem tudom. Egyszer benne volt az újságba. Amikor a kalapos nő, nem tudom, hogy hívják azt a nőt, két neve van, elvált asszony.

KT: Pethőné Németh Erika.

E: Pethő, igen, igen. Az írta, hogy szeretné tudni. Hát, gondoltam, én tudom, de nem, nem, nem, nem olyan nagyon szimpatikus nekem a nagy kalapos. Nem mindenki szimpatikus. Van, aki igen, van, aki nem. Ő nem, nem mondtam neki semmit. Na, lényeg az, hogy a Hugóéknál lakott, ahol hát nagyon szerették és volt nekik egy fogadott lányuk, aki a Pálmai Ilka unokája volt. Pálmai Ilka lánya volt a Petres Sári, akinek a lánya volt a Hani, a Petres Hani, akinek a édesapja egy nemes úr volt, akivel a kávéházba ismer…, a Hugó az újságíró volt. Az első szentendrei hírlapot is ő alapította. De hát Pesten is dolgozott újságoknak és az egyik kávéházba összetalálkozott egy úrral, és tudta, hogy nincs gyerekük és mondta, hogy hát szeretne vele beszélni. Van neki egy kislánya, akinek az édesanyja meghalt autóbalesetbe és szeretné, ha lenne neki, lennének neki szülei. Hát ő nem volt neki a törvényes apja, csak az édesapja az az úr. És azt mondja, nagyon jó helyre odaadná, de akik szeretni fogják azt a kislányát. Azt mondja, apanázst fizetnék érte rendszeresen. Hát mondta a Hugó bácsi, hogy hát megkérdezi a feleségét, akit Sissi néninek becéztek. A nagykalapos, virágos, az a Sissi néni. Hát Erzsébet királyné Sissi volt, akkor nagyon sokan, akik Erzsébetek voltak, Sissinek becéztették magukat. Hát ez is egy olyan felvett manír. Na, szóval hazament és beszélt a Sissi nénivel, hogy hát egy kislányt akarnának örökbe adni nekik. És, hát mit szólna hozzá. Hát mondta, hogy nagyon jó lenne. De a Lali is ott volt akkor már. És de hát nem adták örökbe, csak hogy, hogy, hogy ott legyen, amíg jár a gimnáziumba. Na és hát mondta a Sissi néni, hogy menjünk el és nézzük meg, és egy nagyon szép kislány volt, olyan egy éves körül volt a Hani és hát mikor megbeszélték, hogy jó van, örökbe fogadják és még a nevükre is fogják iratni. És vitték haza és a szemük fénye lett nekik a Hani. És a Hani nem tudta meg, hogy neki nem édesanyja a Sissi, meg nem édesapja a Hugó, csak amikor a Sissi néni meghalt, akkor hát ugye megnézte az iratokat és látta az örökbefogadásit és akkor nagyon sírt, akkor volt már neki egy vőlegénye, a, hogy mondják, a karhatalomba, a katonai karhatalomba. Nem tudom, hogy hívják. Szóval a jelvénye is megvolt, benne volt a fényképalbumba. És ott a Bogdányi úton az egyik szomszéd jött és hát megmutattam neki, hogy szeretné látni a, mer Lali ismerte. Egyszer elvittek bennünket a Varga Matyi rendőr őrnagynak a közvetítésével a Villányi útra a Kertészeti Egyetemre egy virágkiállításra, mer a Matyi is, a Lali is imádták a virágokat, kaktuszokat. És az az illető elvitt bennünket, mer a Matyinak már tele volt a kocsija más vendégekkel, és akkor ott összeismerkedtünk és eljöttek és mikor a Bogdányi útra értünk, akkor, szóval összejártunk a feleségével, minden. És hát nézték a fénykép, fényképalbumot és nézték, hát ugye ott volt a katonatiszti ruhába és a VKO, vagy hogy hívták ezt a, szóval vezérkari, vezérkari, rajta volt. És akkor mondta, igenám csak üldözték, ki is mentek Argentínába.

KT: VKF.

E: VKF, igen. Nem vagyok katonai rangokban tisztában. De lényeg, hogy a szomszéd fölismerte és nagyon, ilyen izé, ilyen kémszerűség, hogy mondják, ilyen spicliszerűségeket. Szóval észrevette és hát, mondom, nem vérrokon. És hol van? Nem mondtam meg. Mondom, valahol Amerikába, nem mondtam meg, hogy Argentínába. Címit is tudtam, mer Hani, az levelezett a anyóssal. És tudtam, de nem mondtam meg. Elkértem később és kiszedtem a fényképalbumból és azt is elégettem, a Haninak a férjének a képét. Úgyhogy nem mindent lehet megtartani.

KT: Mai napra egy utolsó kérdést föltehetek, Edit néni? Tetszett beszélni arról, hogy a Zsiga bácsi hogy élt, hogy fizetett adót, hogy kártyázott, hogy a Lali bácsi iskolába járt. Ez egy egészen normális, békés világ, csak..

E: Igen, ott hagytam abba, hogy mikor odakerültem Pomázra, az a Rajkovits Péternek hívták, már meghalt, azér megmondhatom a nevét. Szóval személyzetire bement és a személyzetis kihívatott, én a könyvelésbe dolgoztam, forgalmi könyvelőként akkor. És hívattak, megyek oda, és belépek, azt mondja ez a Rajkovits…Te, azt mondja, Annus. Tudod, ki ez az asszony? Hát a dúsgazdag Fischer Zsigának a menye. Jaj, azt hittem, hogy elsüllyedek, hogy pofon vágnak, hogy hát ilyen piszok, hogy hát tudta, mer a Lali mondta, hogy a testvére neki a jó barátja volt és a kereskedelmibe egy osztályba jártak. Hogy képes engem lejáratni. Na, de azt mondta az Annus néni, nem baj. Így, így, pedig el voltam készülve, hogy kirúgnak, mer a Lali is sokáig azér nem akarta, hogy Szentendrére jöjjek, mer hát hogy nekem itt problémáim lesznek.

KT: De itt voltak más problémák is Szentendrén. Például az egyik az, hogy egyszer csak a Lali bácsinak Fischerből Höflingernek kellett lennie.

E: Szóval a Lalit bevitte, hát a Lali ugye itten a MOVE-be is gyakorlatozott, mer volt levente is, a MOVE. A MOVE-t a plébános alapította.

KT: Német László.

E: A Német László. Onnan van a serleg is. És a Lali nagyon híres céllövő volt. Benne, újságba is bekerült, hogy Fischer Lajos Szentendre bajnoka és el is teszem, elteszem az újságot is. És, szóval fénykép is van, a Lali ugye ott van a MOVE-ba. És a Lali járt a Marcibányi téri lövöldébe is. És nagyon jó céllövő volt. És azt eljött a katonaság. Még az első időkbe, amikor a Felvidékre jártak, akkor még Fischer Lajos volt. Kapott is kitüntetést. És amikor be, a József, József nádor laktanyába visszament, akkor a Teleki Pál, aki apámnak szintén, szóval a, szintén a Bethlen családhoz tartozott, mer hol Teleki, hol Bethlen, hol Bethlen, hol Teleki házasodott össze. Szóval apukámnak az is unokatestvére volt. Szóval Bethlen István is meg a Teleki Pál is. De a Teleki Pálról, hiába volt rokon, megmondom, hogy kegyetlen szívű volt. Hiába istenítik, kegyetlen volt. Kitalálta, hogy nem elég az, hogy valaki keresztény, van keresztlevele, négy keresztlevelet kell, apait és anyait. Kettő anyai volt, de apai nem volt. Szóval soha nem is lett. És volt itt egy nagyon jó ügyvéd, a Krausz ügyvéd, és akkor a Lali már mondta, hogy már nagyon szorongatják, most már csináljon valamit, már csináljon valamit. És mer a Krausz ügyvéd evvel foglalkozott, hogy akit tudott, mentett. És a Zsiga bácsi fölkereste, azt mondja, Te, mindent csinálj, mindegy, hogy mit csinálsz, csak találj ki valamit, mer a fiamat nem akarom elveszíteni. És akkor a Kreisz, Kreisz?

KT: Krausz

E: Krausz ügyvéd azt találta ki, hogy oda kell írni, hogy az anyja özvegy. Hát özvegyen ment férjhez, ugye. És ezt aztán kereszt, ezt a másolatot, csak másolatom van, eredetibe nem találtam meg.

KT: Zsiga bácsit eltüntették, magyarul.

E: Eltüntették, igen. De a Zsiga bácsi azt mondta, bármit, mindegy, hogy bármit, bármi áron. Na és akkor. Hát vitte a Lali ezt, van az, amit meg kellett ragasztani, az is megvan, igen, igen. Azt a Lali vitte magával végig a fronton. Mer fontos volt neki, hogy vigye. Ilyen világ volt akkor. Na és…

KT: Tehát így a Lali bácsi nem minősült zsidónak.

E: Nem minősült. De csak azért, mer a Krausz ügyvéd megtalálta a módját. Csak egy megjegyzés, hogy özvegy, és meg tudott menekülni a gázkamráktól. Mer kegyetlen világ volt, hogy

KT: S itt Szentendrén nem jelentették föl ezért?

E: A Zsiga bácsit följe.., a Zsiga bácsit jelentették föl. Laliról nem tudták. És a Lalit nem tudták. És, de csak ez a Péter, ez a Rajkovits Péter, ez pofázott.

KT: Hát ez már később volt.

E: Igen, igen. Szóval a könyvelésbe az volt, hogy minden hónapba rendeztünk összejövetelt és mindig másnál. És egyik alkalommal mondták, most tenálad fogunk. Nahát olyan nagy lakásom volt ott, ahol most a Halmschlager van. Hát három szobám volt, nagy konyha, előszoba. Nagyon nagy lakásom volt. És hát szép bútorunk, már megvoltak a bútoraink, jól be volt rendezve. És akkor meghívtam. És hát a Péternek a felesége volt a bérelszámoló vezetője és nagyon jó barátnőm volt. És hát ő is jött. És a tervosztályról is meg a könyvelésből, akikkel így barátságba voltam, meghívtam. Úgyhogy nagyon népes volt és az asszonyok hívták a férjüket is. Na és jött a Péter is és hozta a Váradi Kati, aki a könyvelőbe volt munkatársnőm. Annak a férje, együtt jöttek. És ahogy beérkezett a lakásba, nagy hangon,  jó nagy hangja volt, azt mondja: Nahát kerestem én a Höflinger Lajost, kerestem én, de itt a Tóth Pistától megkérdeztem hogy hol lakik a Höflinger Lajos. Azt mondja, vagy pedig a fia, azt mondja, hát a Fischer Lajos itt lakik szembe. Azt mondja, úgy, hogy Fischer, már mindjárt tudták, hogy ki vagy. Úgyhogy, hát a Lali is csak hallgatott, meg én is, hogy ez a piszok Péter mindenütt csak, hát kellemetlen volt a Lalinak, hogy mit magyarázkodjon.

KT: Említette a zsidótörvényeket Edit néni, meg említette ezt a 44-es feljelentést.

E: Szóval 44-be már, hát a Lalit, ugye, hát folyton hívták katonának akkor. Először a bevonulásnál, a felvidéki bevonulásnál, ott még Fischer Lajos volt. Aztán hát ugye, közbe ugye a nádor laktanyába már nem volt neki mit csinálni, már kénytelen volt, úgyhogy már noszogatta a szüleit, hogy már intézkedjenek, intézkedjenek. És akkor intézte el a Krausz ügyvéd. Szerencsére sikeresen.

KT: Mi lett a Krausz ügyvéddel.

E: Meghalt, meghalt. De, hogy mit? A lánya, a lányát még ismertem, volt a Fő téren egy fűszerbolt.

KT: Mikor halt meg a Krausz ügyvéd?

E: Azt nem tudom, nem tudom. De a lánya, az még egy darabig itt a Miló boltba pénztáros volt. És nem, nem, nem tudom. A mamája viszont élt sokáig. Jó 90-en fölül volt a mamája, de a papája, az már akkor nem élt. Én ’51-be jöttem ide, akkor már nem élt, csak a mamájával mindig az Edit, izé, vasárnaponként karonfogva sétált a mamájával. Még a Lalival mentünk a Dunaparton. Szóval Szentendrén szokás volt sétálni vasárnap. És mentünk a Dunapartra, mindenhova.

KT: S nem tudja véletlenül Edit néni, hogy ki és miért jelentette föl  a Zsiga bácsit ’44-ben?

E: Nyilas, nyilas, valamelyik nyilas. De hogy ki, azt nem tudom, mer hát ott Cegléden ilyet nem, nem árulták el a besúgókat.

KT: Na de hát nem Szentendrén jelentették föl a Zsiga bácsit?

E: De Szentendrén. Arról Lali tudott, például volt a patak parton egy Magyar nevű illető, az nagyon nagy nyilas volt. A fia is, a fia, az kimenekült Ausztráliába és ’56-ba, mikor mindenki ment, ahova akart, akkor ezek a Magyarék is kimentek Ausztráliába, akinek a veje a Lalinak a legjobb barátja volt, Kovács Pista. De hát a Pista is egy székely gyerek volt és nem törődött avval, hogy az apa minden, mer a lánya szép volt. És jó házasságuk volt. Úgyhogy kimentek Ausztráliába. És még, várjunk csak, még, hogy mikor élt, várjunk csak, én 2000-től járok a klubba és 2004-be még élt a Magyar. Onnan tudom, mer volt egy asszony, aki a Fő téren a játékboltot vezette és ő is odakerült a klubba. És mivel a játékboltba is, mer hát ugye mindent árult, ugye, és ottan tovább tartottuk a barátságot a klubba. És ő levelezett a Pistáékkal és mondta, hogy a Pista anyósa meghalt és a Magyar elvette az ő nővérét. Akkor még élt, várjunk csak, és ez a, ez a, ez a, Mancinak hívták, ez a Manci, ez, várjunk csak, 2004-be halt meg. 2003-ba még levelezett a Pistával, és 2003-ba a Magyar még élt, a felesége meghalt és elvette ennek a Mancinak a nővérét. Akkor még éltek. De hát, ugye, a Lali se volt egy följelentős, utálta, hogyha valakinek árt. Soha senkinek nem ártott a Lali. De aztán voltak ezek a pártrendszerek, és hát, akik szocdemek voltak, azoknak mindig baja volt. Hát a Lali is a szociáldemokratákat választotta, mondta, hogy az nagyon szép párt, akkor még, azt mondja nagyon emberi.., hát a Marosán is a szocdem párt égisze alatt nevelkedett és lett, lett okos és művelt. És ez a Eskulics, aki nekem igazgatóm, ez is szocdem volt. Hát kirúgták őt, ugye, mer szocdem volt. De a bátyám is szocdem volt. A bátyámot el is vitték Oroszlányba, bányába, mer szocdem volt. Szóval mindenkit, aki, a Lalit is kirúgták. És, és lefasisztázták a Lalit, pont a Lalit.

KT: És a nyilasokkal mi lett itt Szentendrén?

E: Nem tudom, nem. Ez a Magyar elmenekült, meg aztán tudja, hát volt, aki tudott szökni. Voltak ugye mindig. Most, úgy, ahogy most is tudnak bejönni a zöldhatárokon. Lassanként eltűntek. De például Csillaghegyen, Csillaghegyen, mer ’44-be, véletlen…igen, ’44 augusztusába, igen, bennünket Békáson abba a lakásba, amit én szereztem, kibombáztak. Ott volt fölöttünk a légelhárító üteg, és egy szovjet gépet, ezt a ratát eltaláltak és az a, hogy meneküljön, rádobálta a környező házakra, és kettő bomba ráesett. Egyik az én szobámra, mer én dolgoztam, dolgozni voltam munkahelyemen, szerencsére nem voltam otthon, egyik az én szobámra esett rá, a másik a sufninkra esett rá, a harmadik a  mellettünk lévő ház közepébe és a negyedik, ötödik a mögöttünk lévő utcába és körül lettünk bombázva. Ja és még a hatodik, sok bombát elvitt egy rata. Volt az udvaron egy szénakazal és alatta egy kis óvóhely. Szóval szénakazal fölé óvó…, szóval az óvóhely fölé szénakazlat tettek, s oda is esett egy bomba, nem a szénakazal, melléje, de a kipattanó szikra fölgyújtotta a szénakazlat. S anyukám észrevette, hogy ég a kazal és ott vannak benn az emberek, és akkor szaladt, kiabált, már akkor ki volt, már a szobaablakok is mind kiestek, kiröpültek, ajtók is és szaladt anyuka a izé, a kisbíró ott lakott a rész előtt és mondta, hogy a szénakazal ég és alatta benne vannak az emberek, jöjjenek és akkor jöttek és dobálták szét a szénakazlat és kibújtak az emberek a… jó, hogy anyukám nem ment oda. Na és akkor aznap éjjel még ott aludtam, ott aludtunk és másnap anyukám lement a csillaghegyi plébánoshoz és mondta, hát ugye Csillaghegyről mentünk le vidékre, és onnan hoztam vissza. Mer apukám tudta, mi az a háború és tudta, hogy mi vár Pestre. Minden. Mint ahogy jó nagy bombázások is voltak. És azér mondta, hogy biztonságosabb lesz vidéken. Hát azt ott halt meg apukám Nagyréven. Ott van most is, és több, mint 60 éve már, ugyanabba a sírba. És amikor én a református paphoz elmentem, mer unitárius volt, hogy megváltsam a sírt, azt mondta a református esperes, hogy asszonyom, mi komolyan gondoljuk örök nyugodalmat, az édesapja örökké ott fog nyugodni, legyen nyugodt. Mondom, akkor, hagy fizessem, mondom, akkor hagy váltsam meg, azt mondja, nekünk nem kell megváltani. Mondom, akkor a templomnak adok, azt mondja, azt elfogadom, azt mondja, és harangozni fogunk. Ez egy szombat volt, lementem a nagyrévi rokonokhoz, és hát úgy intéztem, és akkor, akkor  harangozni fogunk és hát hallottam is, hogy harangoznak. És apukám, amikor lementünk, már beteg volt, és le volt százalékolva, de a nagyrévi főjegyző eljött apukához és mondta, hogy a hadügyi jegyző elköltözött, nem-e jönne segíteni neki. Hát aztán apukám annyira sokrétű volt, hogy mondta, hogy jó és hát elment oda. És hát márciustól júliusig dolgozott és július 1-én meghalt. Úgyhogy aztán a község adományozta a díszsírhelyet apukának. És ott nem úgy van, hogy rátemetik a földet, hanem ilyen ?pagolyt?  ásnak ki. Olyan a föld, olyan  kemény, hogy ki tudtak állni a kopor…, kiássák a koporsónak és oldalról betolják. Úgyhogy mai napig is teljesen jó az a sír. S apukám ott van. Úgyhogy, csak már kétszer elöntözte a, elöntötte a Tisza és most beszéltem az unokahúgommal, aki gondozza a sírt a fiával együtt. Mondja, hogy hát nem tudja, hogy nem-e fog megint bejönni a temetőbe a víz. Hát ők aztán mindig lesikálják a sírt, mer hát állandóan nem tudok lemenni. Na már megint eltértünk.

KT: Edit néni, szerintem folytatjuk a jövő héten. Jó?

E: Jó, jó, jó.

KT: És nagyon, nagyon szépen köszönöm.

E: A háború, ’41-től kezdve katona volt és ’44-be, mikor hazajött, amikor kitört a Szálasi láz, ugye, akkor plakátokon, aki nem vonul be, föl lesz koncolva, meg minden, na, Lalinak is megint be kellett vonulni.

KT: Szentendrére jött haza?

E: Szentendrére, igen, igen, hát itt laktak a Kossuth Lajos utcába. Mer hát ott már el volt adva. És szóval, be kellett vonulni. Beszögezték a vagont és kivitték Németországba és ott meg mindig másik, naponta másik laktanyába mentek be, minden nap le lett bombázva a laktanyájuk. Na végül azt mondták, nem megyünk laktanyába és ott a Spree ugye, Spree folyó van Berlinbe. Annak volt a partján egy park, hát ott a bokrok alatt aludtak, és egyszer csak látja a Lali, hogy jönnek az oroszok. És mondta hát a, hát a Lali szakaszvezető volt és mondta a katonáknak, hogy nem fogunk lőni, mindenki tegye le a fegyvert, tépje le a sarzsiját. Lali is letépte a szakaszvezetőt, mer az is tisztnek számított. Na és Lali fogta, tört egy botot ott az egyik fáról és a zsebkendőt rákötötte, és mondta, többiek is, föltette, és mikor jöttek az oroszok, látták, hogy megadják magukat. Rendesek voltak azok, aztán volt, aki nem volt rendes. Na és elvitték őket a fogságba. A Lali azt mondta, legalább nem kellett többet harcolni. És hát az ostrom ugye tartott, hát tudjuk, hogy meddig, de addigra már fogságba volt, neki már nem kellett harcolni. És hát így menekítette meg, mentette meg a csapatját is. Egyébként a Lali a második magyar hadsereg tagja volt, ahonnan alig jöttek vissza Oroszországból. A héten is volt, meg mindenki tudja, hogy a legtöbbet veszített a második magyar hadsereg. És a Lali a Pripjaty mocsaraknál még be is fagyott, úgyhogy tönkre is ment a lába meg a veséje. Ugye, hát ottan befagyva és hát lövészárkokba kellett lenni. Egyszer, amikor Permbe volt, egyedül ott volt jó, ottan barátságos emberek voltak és még disznót is öltek. Arról is van egy fénykép, ahol a százados, meg ő, meg a közlegény és a disznó is ott van. Szóval ottan ott van, egyébként végig éheztek. Na, aztán…..

KT: És a Zsiga bácsi azalatt hol volt?

E: Itt volt a Kossuth Lajos utcába, mer először, amikor elváltak, mer elváltak. Mikor elpucolta a vagyont az öregasszony elvált. Ja, de még előtte, a vagyon reményébe még a Zsiga bácsival ráíratta a nevére a lányát, a Klárit. Aki az első férje, az első férje Wágner Árpád volt, magyarosította a nevét Villányira. A Lali mondta, mer hát a Klári nagyon piszokul bánt vele. És a Lali mondta, egy piszok sváb a Klári. Ja, látszik azt mondja, hogy viselkedik. Szóval, ráíratta. De a sírjára Villányi van ráírva és dupla W-vel a hülye, mer a Wágner dupla W volt. Hát a Villányit csak egy V-vel szabad írni, hát magyar név. Hát ő, hát látszik, hogy sváb volt. Dupla W-vel rá van írva, hogy Willányi, dupla W. Egy roppant hülye nő volt és roppant gonosz.

KT: S mikor váltak el?

E: Hát a, amikor megette a …

KT: És miért is váltak el?

E: Hát azér, mer elpucolta a vagyont a Zsiga bácsi. Hát el akarta, azt hitte, nem akarta elpucolni a vagyont. Jó, hát csúnya szó, hogy elpucolta, csak elrulettozta. Ő vissza akarta nyerni az egész, mer áron alul kelt el a smolnicai villa, mer a szőlőért nem volt hajlandó a Weingruber fizetni, mer addigra már hát kókadtak a levelek, meg minden. Csak a villáért fizetett. És gondolta Zsiga bácsi, hogy Monte Carloba meg fogja szerezni az egész elvesztett vagyon árát. És tudja, hogy nem lehet, mindenki így jár, aki veszít, az mind azt hiszi, hogy majd a következő. De csak annyi maradt, hogy táviratozni tudott a Jolánnak. Pedig hogyha megmarad, akkor még jólétbe éltek volna abból a pénzből még jólétbe. De közbe az öregasszony elvált, és akkor először fölköltöztek a Bartók Béla útra, és ott a Ilosvai Varga Istvánnal egy házba laktak. De a lánya folyton sipákolt, hogy ő nem fog olyan magasra fölmászni és mindig a Klárinak a szava volt érvényes, mer azt szerette. Hát első férje volt, 15 évesen vette el. Mondta is Lali, piszok disznó egy 15 éves lányt elvenni. Mer Lali nagyon morális volt. Aztán a Klári meghálálta azt, hogy a Zsiga bácsi örökbefogadta. A Lalival olyan gonosz volt, de velem is. Meg az anyós is. És az anyós egyszer bejött hozzám és azt mondta, hogy azt akarom, hogy, parancsolt, amikor én meghalok, te tovább dolgozzál és a Klárika vezesse a háztartásod. Bízza rám a mama, hogy mi lesz. Aztán mikor hazajött a Klári valahonnan, mondtam, te Klári, menj el valahova dolgozni, mer és nem foglak eltartani. Mit képzelsz te, hogy a nyakamra jössz? Mondom, már épp eleget szemétkedtél velem. Mondom, beköltöztél úgy a lakásba, amit én vettem, mondom, megkérdezésünk nélkül. Mer egy alkalommal én, mikor Lalival mentünk sétálni és mondom, te Lali, kérdezd meg a Deim Jánosnak a felesége, a Dietz Jánosnak, aki a Dietz Ferinek a nagybátyja, egy nagyon szép asszony volt, s a Dunaparton a hajóállomáson volt trafikja, és mondom kérdezd meg, nem-e tud lakást. A Lali, hogy ő nem, azt mondja, nem kérdezi. Mert kellett volna, hát össze akartunk házasodni. Már a Piri húgom fölnőtt, már el tudta tartani a másik két testvéremet. És már elérkezettnek láttuk az időt, hogy összeházasodjunk. Na, mondja a Lali, hogy ne, nem kérdezi, mondom Lali, menj vissza, kérdezd meg. Lali visszafordult és megkér.., és azt mondta a Dietzné, de, tudok egy lakáscserét. És akkor megadta a címet és elmentünk és fölmentünk egy illető, aki Albertfalván dolgozott, mondta a Lali, hogy hát őnekik nagyon jó, szóval nekünk nagyon jó lenne a ház, és az anyja a Kossuth utcába lakik és egy szobába. De ez három szoba, konyha, fürdőszoba, előszoba, mind ez, ilyen nagy spejz, egy ekkora. Azt mondta, hát ha egy kicsit ráfizetünk, akkor belemegy a lakáscserébe. Úgyhogy az egy szoba konyhás kisebb lakást, meg nekem a 3000 forint spórolt, igen, forint volt már, 3000 forint spórolt pénzt odaadtuk és akkor beköltözhettünk. Na, hát ugye, mivel készültünk az esküvőre, és hát a lakáscsere megtörtént, otthon nekem a bútoraimat Anyuka elküldette kocsival, berendeztük és az én szobámba, mert a Zsiga bácsi már akkor nem tudom, a második agyvérzésen túl volt, az én szobámba feküdt a Zsiga bácsi és kitűztük a… bejelentkeztünk, hogy október 13-án megesküszünk. És hát bejelentkeztünk Békáson, oda tartoztunk, ott az elöljáróság, és 12-én a Lali leszáll Békáson a vontról, azt mondja: Na, nem lesz esküvő holnap. Légy szíves mond meg, hogy eltoljuk jövő hétre, 20-ára jelentjük be, hogy akkor megtartjuk az esküvőt. Na és akkor hát, ugye bementem, átjelöltem, átjelentettem, hogy 20-án. De még előtte, már mielőtt kitűztük 13-ára az esküvőt, már előtte egy másik dátum is volt, de kaptam levelet az elöljáróságtól, hogy jöjjek be és az egyetlen egy foga volt az illetőnek, nem volt protézise, s azt mondta, hogy hát nem tudnak megesketni magukat, amíg állampolgárságot nem vált. Hát mondom én magyar állampolgár vagyok. Mint az apja, kolozsvári és maga nem, maga ezek szerint nem honos, hanem hontalan. Mondom, de apám már állampolgárságot szerzett. Mer azok, akik Erdélyből jöttek, olyan világ volt, hogy állampolgárságot, honosságot kellett szerezni. Apuka meg is szerezte, addig nem szavazhatott. S amikor Ember Sándor lépet föl képviselőnek, meg megint a Bethlen István lépett föl, mer kétszer volt miniszterelnök, akkor a csillaghegyi plébános segített Apukának, hogy a honosságot megszerezze. És hát meg is kapta. Igen ám, de ez a békási illető kitalálta, hogy én nem vagyok honos. Pedig mindenütt ott volt, még a keresztlevelemen is az volt, hogy, születésin is, hogy magyar állampolgár. Nem fogadta el, mer apukám kolozsvári születésű volt. Hát Kolozsvár magyar volt, mint ahogy Szolnok. Mostmár nem magyar, mer betelepítették a románokat, mostmár többségében románok laknak. Hát aztán el kellett mennem a Deák Ferenc utcába, ott volt a rendőrség és mondtam, hogy hát magyar állampolgárságot szeretnék, mer mondom esküvőre készülök és nem esketnek meg, amíg nem kapok állampolgársági levelet. Hát kaptam, egy hét alatt megkaptam. És akkor elmentem, és akkor jelöltük ki a Lalival a 13-át. De hát 12-én meghalt a Zsiga bácsi. Halottal a hátunk mögött nem esküszünk. Egy héttel kitoltuk.



[1] V. f. 371. közgyűlési jegyzőkönyvek, 1939. szeptember 30. 150. 5142/1939. Bejelentés arról, hogy az igazoló választmány a zsidó vallású virilis tagokat a négvjegyzékből törölte. dr. Budai Goldberger Leó, Weingruber László, Weisz Károly, Tescher Andor, dr. Krausz József, Perlusz Aladár és Zinner Adolf képviselőtestületi tagokat a virilis névjegyzékből törölte, míg dr. Óvári Józsefet abban meghagyta azért, mert törvényes mentességet élvez.

Kende Tamás

Höflinger Lajosné Edit néni - Életút interjú

Értékeld a tartalmat:
Még nincs értékelve